A Pontoon egy olyan budapesti szórakozóhely, ahol előbb jártak a Red Hot Chili Peppers tagjai, mint jómagam. Régóta tervben volt már, hogy elmegyek ott egy eseményre, ám valahogy sosem úgy jött ki a lépés. Egészen tavaly őszig. Végül első találkozásnak elég meghatározó élmény kerekedett belőle.
A Pontoon-szüzességemet a Ricsárdgírrel veszítettem el. A januári, harmadik lemezüket (Rise of the Koala) bemutató koncertjük után – augusztus közepétől az októberi raktárkoncert felvételével bezárólag – még 6 alkalommal néztem meg az együttes performance-ait. Azért nem írok zenével kapcsolatos kifejezést az előadásaikra, hiszen a SzintisLaci óta tudhatjuk, hogy „a Ricsárdgír már rég nem zene”.

Lesz? Nem lesz?

Bennem egész nap motoszkált egy olyan érzés, hogy amennyiben nagy vihar lesz a tervezett időpontban, akkor elmarad az esti móka. Ezt lehet csak én gondoltam így. Egyrészt, mivel nem volt feltüntetve az eseménynél semmilyen erre utaló tudnivaló, másrészt én azt hittem, hogy teljesen szabadtéri a helyszín. Ez van, ha nem jártam még egy helyen és nem is tájékozódok előre.
Az esőfelhők gyűltek, keresztbe-kasba vándoroltak az égen, én mégis bizakodva szálltam be az autóba indulás előtt. Pár száz méterrel távolabb sikerült leparkolnom, ami a frekventált helyszín miatt jónak mondható. Ahogy megérkeztem a maréknyi területre, hirtelen nem is tudtam, hol kell keresni a „színpadot”. Marci (a menedzserük) a telefonos segítséget pár percen belül személyesre cserélte. Megkerestük együtt az est hangmérnökét, és megmutatta a kb. 10 négyzetméteres világot jelentő deszkarészt is. Megegyeztünk, hol nem fogom zavarni a zenekart ezen a bőséges terepen és előkészítettem a technikát.
Szóval végül félelmem ellenére fedett volt a helyszín, ami később jól is jött. Így nyugodtabban várhattam a kezdést.

A KONCERT

Aztán ami ezután történt, olyat már rég láttam. Én afféle tiszteletbeli punkként igyekszem évente 1-2 alkalommal célirányosan látogatni a műfaj képviselőinek előadásait, szóval nem idegen látvány számomra a body surf, a plafonba kapaszkodás, a pogó és a megőrülés.
Na de ilyesmit ildomos egy Ricsárdgír koncerten? Úgy tűnt, hogy IGEN! 🙂

Most nem taglalnám a számlistát és egyéb „szakmai” részleteket, inkább számolnék be arról a hatalmas energiabombáról, amiből én is részesültem, hiszen közel álltam az epicentrumhoz.

Már az első dalok alatt összeroskadtak a fából készült bakok, amik afféle kerítésként szolgáltak volna. Egy bal lábról jobbra dülöngélős country előadáson lett volna esélyük, ezen az estén nem lehetett. Béke poraikra. Egy-két ember is előre-előre bukott a monitorládákon át a közönség soraiból, mire (elég hamar) kapcsolt a biztonsági szolgálat, hogy új feladat vár rájuk. Hoztak fém kordonokat és ők is beálltak a csuklópontokba biztosítani, hogy az újonnan emelt építmény viszonylag a helyén maradjon. Szükség is volt rájuk. A közönség vadul hömpölygött, sokszor meg-megsajnáltam az első sorokba préselődött hős lányokat és fiúkat. A koncert felénél aztán az új szerzemény kamera akksi lemerült, így jobb híján a mobilommal fejeztem be a képrögzítést. Milyen jól tettem, hogy éltem a „semminél jobb” alapelvemmel. Mivel a bandától nem idegen vizualitásban a VHS technológia szintje, így végül tényleg hasznos nyersanyag született.

Az eső csak megérkezett a végére, de mintha senki meg sem moccant volna azok közül, akiket ért, pedig ők voltak sokkal, de sokkal többen. Na jó, nekem egy addig jelenlevő ismerős megírta, hogy inkább elindulnak házibulizni. Mire felocsúdtam, kapkodva gratuláltam ennek a kiemelkedő hangulatú estet létrehozóknak, és összepakoltam a cuccaimat, már kicsit csendesedett is az égi áldás, így nem ért nagy vízkár az autóig tartó séta alatt. Vigyorogva vezettem haza. Még sok ilyet!

A zenekar már vasárnap közzétett egy 2 perces ízelítőt az alábbi szöveggel:
„Zseniálisak voltatok pénteken, mindenkiből kiszakadt a feszkó, olyan rengetegen voltatok, hogy le se merjük írni milyen számokat tippelt Marci menedzserünk. „Úgy éreztem magam mint egy háborúban, én voltam a fegyvertelen katona.” – Marci, a menedzserünk. Reméljük senkinek nem esett baja, régen volt már ekkora romolástombolás, emiatt végtelenül hálásak vagyunk, mert nagyon boldogok voltunk! Utáne meg is beszéltük, hogy méltó zárása volt az évnek, de persze bármi lehet, szabadtéri koncertre remélem még eljutunk. Ezzel a csodálatos emlékkel dolgozunk tovább a marhaságainkon, amikkel még szeretnénk feldobni ezt az évet. Az első sorban álló Nagycsalád-katonáknak végtelen elismerésünk, hogy 90 percig vigyáztatok az emberekre! Dobjatok majd ránk egy üzenetet kérlek. Köszönjük még egyszer!!!!!!…”

Ezt a videót megoszthatom a nagyérdeművel a YouTube csatornámon is, íme.

A zenekar emlékei

Kérésemre a zenekar tagjai és a menedzser úr is visszaemlékeztek egy pár szóban/mondatban.

Ákos: „Egy ponton azt hittem, hogy meg fogunk halni”, amire kontrázott
Dani: „EgY PONTOON aZt hITtEm…”
Andris: „jó volt, mekiztem aznap”
Flóra: „u tenyleg, en azt a pizzat ettem”
Dóri: „Amikor hazaértünk a koncert után, leültem a földre és elsírtam magam”
Éva: „Én iSÍRokmajd kis mondatokat hamarosan! Csak traumatizálódtam aznap és még nem dolgoztam fel a pszichológusommal, de nyugi, szerintem egy-két ülés és meglesz! Most nagyon fáradt vagyok, úgyhogy megyek, nézek egy részt a Terápia c. sorozatból, tudod, az a Mácsai Pálos, és elalszom. Peace&Love”
Marci: „Féltem. Rettegtem. Sohatöbbet. Legendás lett végül!”